Atomjainkra hullani szét, hogy aztán újjáépülhessünk

Azt gondolom, a teljesség igazi megéléséhez elengedhetetlen a mélységek megtapasztalása. Amikor igazán atomjaidra esel szét, hogy aztán apró legó-kockákból újjáépíthesd magad és kiteljesedhess.

Erre pedig kiváló példa az, mikor magyarként külföldre költözik az ember. Ahol nincsenek mögötte a barátok, a család, ahol új nyelvvel és kultúrával találkozik, új szokásokkal találja szembe magát, és ahol nincsenek meg azok a megszokott tevékenységek és hobbik, amelyek előtte az életéhez tartoztak.

Ki vagyok ÉN valójában?

Vagyis ahol nincsen meg mindaz, ami előtte úgymond ’körberajzolta a személyiségét’, egyfajta biztonságérzetet adott, és azt mondhatta, igen, ez vagyok ÉN.

ÉN vagyok az, aki hetente jógázni jár, kerámiát fest, lovagol vagy rajzol, ÉN vagyok, aki pénzügyi kontrollerként dolgozik, aki hétvégente általában meglátogatja a szüleit vagy elmegy salsázni, teázni a barátnőkkel, aki ír, gitározik és imád kapcsolódni másokkal, önismeret-fejlesztésre jár, meditál, vagy hétvégente elszundít 1-2 órára a kanapén, miközben a kedvenc bűnügyi sorozatát nézi.

Mindez elveszett, mikor kiköltöztem, mindent magam mögött hagytam. Mérföldnyi távolságra kerültem a komfortzónámtól, és bár tudatosan készültem a változásra, mégis sokként ért, hogy minden megváltozott körülöttem, az egyetlen változatlan az egyenletben én voltam. Vagyis mégsem… 🙂

Hiszen én is megváltoztam ennek hatására, szembe kellett néznem önmagammal, megtalálnom újra, hogy ki is vagyok valójában, az ősigazságot magamban, nagyon mélyen. És ez félelmetes volt. Mintha kihúzták volna a talajt a lábam alól. Nem beszélve a nyelvet, munka, barátok és család nélkül, hobbik nélkül, egy teljesen új, háztartásbeli szerepkörben, hát nem ehhez voltam szokva. Világ életemben emberek között voltam, a főiskola óta egyfolytában dolgoztam, pörgős életet éltem, tele voltam hobbikkal, barátokkal, életszeretettel, független voltam és megéltem minden pillanatot a maga teljességével.

Itt pedig ültem a lakásban, nem volt kihez szólnom, de ha lett volna, akkor sem tudtam volna a saját nyelvükön szólni hozzájuk, elvesztettem minden önbizalmamat és önbecsülésemet. Az egyik legfontosabb dolgot, a kommunikáció eszközét nem birtokoltam már, ami a lételemem volt előtte (otthon az emberek gyakran szóba elegyedtek velem, tanácsot kértek a dolgaikkal kapcsolatban, vagy pusztán csak a beszélgetés öröme vezetett).

És nem voltak meg azok a hobbik sem, amelyek visszarángattak volna a jelenlétbe, a tudatosságba. A munkanélküliség pedig eddig nem ismert lelki problémákat vetett fel. És hiányzott a család, a barátok.

Tükör által homályosan…

Valahogy mindig Pál apostol szavai jártak a fejemben:

„Ma még csak tükörben, homályosan látunk,

Akkor majd színről-színre.

Most csak töredékes a tudásom,

Akkor majd úgy ismerek,

Ahogy én is ismert vagyok.”

Ráébredtem arra, hogy valójában nagyrészt az voltam én, ahogy mások szemében láttam önmagamat. Ahogyan ők ismertek.

Az ember látja valahogy önmagát, le tudja írni, mit gondol magáról (én-én szemlélet). Emellett látja valahogy önmagát mások szemében (én-mások).

És ez nagyon hiányzott nekem. Ennek köszönhetően rájöttem, hogy az énképem, vagyis az, hogy én hogy látom magamat, mégsem volt annyira tiszta és éles, mint gondoltam, hiába a sok önismeret-fejlesztés, meditáció. Sokszor kerültem már kívül a komfortzónámból, de nem olyan mértékben, mint ez alkalommal. És mivel az egyedüli referenciát magamról mások szemszögéből a párom rólam alkotott képe adta, eltűnt az a biztonságérzet, hogy ’ismernek’, hogy igazán ’önmagam lehetek’, mert szeretnek és elfogadnak. Nem voltam már önmagam.

És felmerült a kérdés, hogy ki az az önmagam?

Teljesen összetörtem, volt, hogy napokig sírógörcsöm volt. És havonta hazarepültem, hogy megkapjam a megerősítésem, a szükséges energiatöltetet: ilyenkor minden barátomat végiglátogattam, órákat aludtam csak minden nap, hogy lássam őket mind és élményeket szerezzek megint; hogy megölelhessem őket és elmondhassuk (a saját nyelvünkön szólva), hogy ’hiányoztál’.

Jó tanulság volt. Erős, mély, néha túlságosan is. És tudod, ha nem lett volna az önismeret-fejlesztés, amit előtte végigcsináltam, ha nem éltem volna át szenvedéseket önmagam megtalálása érdekében, és főként, ha nem lett volna meg a pozitív életszemlélet és az a hatalmas életszeretet és küzdeni vágyás bennem, akkor most nem írnám ezeket a sorokat.

De küzdelem nélkül nincsenek maradandó eredmények és változások.

Mélységek és magasságok

Sokszor szenvedünk, mint a kutya. Úgy érezzük, nem értenek meg mások, magányosak vagyunk, meg kell felelnünk megannyi elvárásnak és ez sokszor elviselhetetlen terhet ró ránk.

De enélkül nem tudnánk felemelkedni, megélni a magasságokat. Azt, amikor jön az úgynevezett ’flow-szakasz’, mikor úgy érzed, áramlik a testedben az energia, ragyogsz, és valahogy minden, de minden sikerül, amihez hozzáfogsz. A termékeny periódus, amikor igazán jelen vagy, kapcsolódsz, és olyan emberekkel találkozol, akik maguk is tudatosak és valami pluszt adnak az életedhez, és még ha csak percekre is találkoztál velük, mégis mély nyomot hagynak benned, és az életedben.

A következőkben ezekről a mélységekről és magasságokról, különleges találkozásokról szeretnék mesélni neked, a pozitív életszemléletről, ami bennem él, a spiritualitás megéléséről, és arról, hogyan tudtam én boldogulni magyarként egy teljesen eltérő környezetben, hogyan éltem meg önmagam elvesztését és megtalálását, a mindennapi nehézségeket és a szép pillanatokat.

Ha érdekesnek találtad írásom, kérlek, tarts velem a továbbiakban is.

Szép napot, ölelés,

Rita

“A kihívások azért vannak, hogy tanítsanak nekünk valamit, erősebbé tegyenek és megingassák azzal kapcsolatos hiedelmeinket, hogy mit vagyunk képesek legyőzni és mit nem. Amikor megértjük, milyen célt szolgál az előttünk álló kihívás, akkor feltárul előttünk az igazság: akadályok nem léteznek, csak lehetőségek, melyek által fejlődni tudunk.” – Yehuda Berg