Hogyan kezeltem életem legnagyobb válságát?

Ez az egész történet 2012. január 2-án kezdődött, egészen eddig az időpontig boldog férj és családapa voltam.

Az előzményekhez hozzá tartozik, hogy nem éltünk unalmas életet, igaz nem dúskáltunk a javakban, de volt egy elég nagy lakásunk, kocsink. Nyaralni mentünk minden évben, kipróbáltuk a vitorlázó repülést, raftingoltunk, lőni jártunk, kipróbáltunk mindenféle fegyvert: pisztolyokat, gépkarabélyokat, gokartoztunk, vezettem együléses versenyautót, repülőgépet, hosszú távú teljesítménytúrákra jártam, 50-200 kilométereket gyalogoltam alvás nélkül. Tandemben siklóernyőztünk, tandemben többször ugrottunk ejtőernyővel 3500 méter magasról. 2011-ben pedig el kezdtünk ejtőernyőzni, négyszer ugrottunk egyéniben 1200 méter magasról. Szóval elég izgalmas életünk volt.

Azt nem mondhatom, hogy nem érzékeltem a vihar közeledését, minden esetre igyekeztem nem tudomást venni róla, szerettem a feleségemet és a legrosszabb eszembe sem jutott, vagy elnyomtam magamban, ezt így utólag már nehéz eldönteni, a történet szemszögéből annak sincs jelentősége, hogy ki volt a hibás. Azért annyi hozzátartozik a történethez, hogy az exem most az egyik ejtőernyős társunk felesége, akivel addig baráti viszonyban voltunk, ez számomra nehezítette a történések feldolgozását.

Szóval, ezen a bizonyos, három évvel ezelőtti, január másodikai estén a feszültség a tetőfokára hágott, mivel elég nehezen viselem az ilyen helyzetet, kértem, hogy beszéljük meg a dolgot, amikor is közölte, hogy neki ennyi volt és el akar költözni.

Az első pillanatban fel sem fogtam, hogy mi történik 18 évet éltünk együtt szerintem ezek boldog évek voltak, persze viták azért időnként fellángoltak, de hát… hol nem.

A következő napok, szinte öntudatlan állapotban teltek, a munkahelyemen és a baráti körökben, mindenki Boldog Újesztendőt kívánt, köszöntem szépen, megvolt, igazán örömtelien indult ez az év. Lelki fájdalmaim leírhatatlanok voltak, remény és kétségbeesés követték egymást szinte percenként, se gondolkodni, se létezni nem volt erőm. Érveket és ellenérveket sorakoztattam, de semmi értelme sem volt, nem volt mit tenni, nem dühöngtem, nem könyörögtem, csak sodródtam a történésekkel.

Egy hónap múlva közölte, hogy kivett egy lakást és elköltözik a gyerekekkel, csak annyit tudtam mondani, hogy majd én megyek, a gyerekek had maradjanak a szobáikba, amíg el nem adjuk a lakást. Így aztán összepakoltam a cuccaimat és elköltöztem albérletbe.

Ott ültem a bérelt lakás egyetlen szobájában, este volt, kopár és üres, bámultam a falakat és éreztem, hogy vége az életemnek. Nincsenek gyerekek, és nincs feleségem, csak az üres, és némán csendes lakás.

Másodszor is megtörtént a lehetetlen, nem kellettem, nem kellek senkinek, újabb kudarc, csak a halált vártam, azt akartam, de gyáva voltam, a vegetálást választottam. Mindig ott lebegett bennem, hátha meggondolja magát, persze tudtam, hogy ez nem fog megtörténni, mégis ez tett képessé a túlélésre, a remény, a halvány remény, hátha mégis.

Lementem a boltba vettem egy üveg pálinkát, egy doboz cigit, már 15 éve nem dohányoztam, de akkor semmi sem számított, semminek sem volt értelme, megittam a pálinkát, elszívtam a doboz cigit.

Másnap úgy ébredtem, hogy semmi bajom sem volt, ez szomorúsággal töltött el, jobb lett volna, ha soha többet nem ébredek fel. Éjszakánként egy óránál többet képtelen voltam aludt, a szívem ezerrel vert. Néhány hét múlva úgy döntöttem, ha eddig nem pusztultam el, hát tegyünk valamit a helyzet javulása érdekében. Elmentem hát egy pszichológushoz. Nem mondom, hogy semmit sem segített, de továbbra is csak az ital, és a cigi jelentette a menekülést, a felejtést az öntudatlanság áldott állapotát. Volt, hogy lent ültem az autómba több órán keresztül, mert nem mertem felmenni az üres lakásba, nem akartam az ott rám törő érzelmeket, a magány érzését újra és újra átélni.

Egyik alkalommal, azt mondja nekem a pszichológus, egészen fura, én látom az aurákat, és a maga aurája, mindig szilárd és keményen a helyén van, nem változik az érzelmeivel, ez szilárdságot ad, ilyent ő még nem látott. Aztán azt javasolta menjek el egy általa ismert természetgyógyászhoz. El is mentem, de nem tudtunk komoly előrelépést elérni, viszont anélkül, hogy szóba került volna, ő is azt mondta az aurámról, amit a pszichológus is, hát gondoltam magamban, ennek csak van valami jelentősége.

Már nagyon régóta foglalkoztam meditációkkal, és az agykontroll segítségével gyógyítottam is embereket, állatokat, de egy ideje már nem, letettem erről a tevékenységről. Viszont a válást megelőző időkben, újra kezdtem meditációkkal foglalkoztatni, ami visszagondolva, nem véletlen volt, egyfajta visszatérés, ahhoz, ami az eredeti életfeladatom lehet, ez pedig előkészítette a változásokat az életembe, persze akkor ezt nem láttam ilyen tisztán, valami sejtésem már felderengett, de a lelki fájdalmaim megakadályozták a gondolatok tetté formálódását.

Egy idő után, nem látva meggyőző változásokat az életemben, és mert egyre inkább a halál felé meneteltem, amit az is mutatott, hogy az egyik este, betoltam egy liter pálinkát, és bevettem rá 24 szem frontint, gondoltam ennyi, itt a vége, ebbe bele is nyugodtam, ám az életem valami oknál fogva még nem érhetett véget. Másnap dél körül felébredtem, és kutya bajom sem volt, azon kívül, hogy egy kicsit szédültem, csodálkozva néztem körül a szobában, ott volt az üres piás üveg, a kupak távolabb a földön, meg az üres gyógyszeres doboz, a számítógépem halkan duruzsolt a háttérben. Tehát ezt látva a pszichológus most elküldött egy pszichiáterhez, hogy valami gyógyszert is kapjak.

Elmentem hát a pszichiáterhez, mondtam neki mi történt, meg, hogy 1-2 óránál többet hónapok óta nem aludtam éjszakánként, de ez nem gond, mert nem vagyok fáradt, ő két dolgot közölt, ami megütött, az egyik, hogy ő is elmondta, hogy az aurám milyen, ugyanazt közölte, mint a többiek, ez már három ember, három olyan ember, akik auralátók, és közöttük a pszichiáter! Hát nem különös, hogy csak olyan emberek kezeltek, akik látják az aurát?! A másik az volt, hogy ha így folytatom, egyszer csak, felbukok valahol és meghalok, ezért altatókat írt fel. Szedtem is őket, úgy egy hónapig, és aludtam is úgy 5-6 órát éjszakánként, aztán elkezdtem csökkenteni az adagot – csak úgy magamtól – és végül leálltam az összes gyógyszerről. Kezdtem jobban lenni, de a mélypontok, még mindig veszélyt jelentettek az életemre, pedig ezek elég rendszeresen jelentkeztek. Ekkor azt mondta a pszichológus, hogy ismer egy Reiki mestert, Balázs Attilát, és keressem meg, mivel hasonló dolgokkal foglalkoztam már, és a beszélgetéseinkből arra következtet, hogy nekem talán emberek gyógyításával kellene foglalkoznom.

Felhívtam hát, az Attilát, és elmentem hozzá egy hipnóziskezelésre. Kaptam házi feladatokat, amiket szorgalmasan végeztem is, javulni kezdett az állapotom, kicsit javult a kedélyem is. Attila ekkor azt javasolta, hogy járjak el az általa vezetett Reiki klubba, ahol sok hasonló problémákkal küzdő emberrel találkozhatok, beszélgethetek.

A történet IDE KATTINTVA folytatódik…