Önmagunk megkérdőjelezése, a (vélt) tökéletesség hajszolása – 1. rész

(a Párizsba költözést megelőző időszakból:)

Néhány hete kétségbeesetten próbálok megfelelni egy képnek, amit önmagam elé állítottam fel, mint ideál(is). 1-2 hónapon belül Párizsba költözöm. Az én döntésem. Itt hagyom a nem mindennapi munkahelyemet, a csodás családomat és barátaimat, a hobbijaimat és az eddigi életemet, mert egy különleges emberrel szeretném közösen folytatni a megkezdett utamat.

Lotfival körülbelül 3 hónappal az után találkoztunk, hogy ‘felébredtem’.

A barátnőm egy héttel Szilveszter előtt hívott el Párizsba, hogy ne töltsem egyedül az év utolsó napját, mivel éppen decemberben szakítottam az előző életemmel. Teljes voltam, nem volt szükségem semmire és senkire, ‘kiürítettem’ a belsőmet, mosolyogtam, megfigyeltem, ragyogtam. Ezért is találkoztunk Lotfival. Nincsenek véletlenek.

A barátnőmmel másik helyre akartunk menni eredetileg bulizni, de az utolsó pillanatban megváltoztattuk a helyszínt. Lotfi aznap betegen feküdt otthon, egyedül, mert a barátai egy másik városban ünnepeltek és ilyen állapotban nem akart a nyakukon maradni, így délután hazament és lefeküdt aludni, gyógyulni.

Éjfél előtt fél órával döntött úgy, hogy mégsem így akarja tölteni az Új Évet, így megkereste a hozzá legközelebb eső buli helyszínét és elindult. Azt a helyet, amit mi is ad hoc jelleggel választottunk. Én éjfél előtt 5 perccel érkeztem, ő meg 5 perccel utána.

Amikor hozzáértem tánc közben, azt mesélte, csodálatos melegséget és energiákat érzett. A buli után állt és nézte, ahogy távolodom a hófehér kabátomban, attól félve, hogy soha többé nem lát.

Másnap az email címem alapján megkeresett a facebook-on és írt, hogy jöjjek el táncolni vele, de mivel duplájára dagadt a térdem egy eséstől, nem tudtam menni.

Így összesen kétszer találkoztunk Párizsban, az első este és két napra rá egy másik klubban, ahova eredetileg nem akarták beengedni, mert női kísérő nélkül jött (kevés volt a lány, így fiúkat limitáltan engedtek be). Hívni nem tudott, mivel otthon hagytam a mobilon, nehogy ellopják. Így elkullogott szegény, de nem adta fel, várt egy darabig, azután visszajött és másodjára beengedték. Nem is remélte, hogy ott talál, s én sem, hogy valaha látom még. 🙂  Nagyon örültünk, mikor megpillantottuk egymást, és egy nagyon szép este kerekedett.  🙂

Ezt követően haza kellett jönnöm a hajnali géppel, mert reggel már dolgoztam, és egy majdnem egy éves távkapcsolat lett az eredménye a kétszeri röpke találkozásnak – sok türelemmel, filozófiával, spiritualitással, szeretettel, és megannyi küzdelemmel, egymásnak és a rögzült hiedelmeknek való rugaszkodással fűszerezve (ő arab, muszlim vallású, én pedig egy igazi szabad szellem, jó kis kombináció). 🙂

És most Párizsba költözöm… 40 napnyi együtt töltött idő után.

Az új élet új szerepet kínál majd: kint nem lesz munkám egyelőre; de amíg nem találok állást, tanulom tovább a nyelvet és háziasszony leszek, próbálom elsajátítani a főzés és a házimunka (számomra) nem kevés kihívást rejtő tudományát.

Már hetek óta tépelődöm. Több ’hibát’ is vétettem. Egyrészt meggyőztem magam arról, hogy a páromnak milyen tökéletes nő kell én szerintem, és az ő fejével akartam gondolkodni. Másrészt minden önbizalmam elveszítettem emiatt, mert kitűztem egy megugorhatatlan magasságot magam elé és folyton ahhoz mértem magam.

Én világ életemben tanultam és dolgoztam. A főzést nem sikerült megszeretnem, több okból, a házimunka sem állt túl közel hozzám, inkább másra fordítottam az energiát. jó vagy rossz, nem tudom, de így alakult (nyilván ismerem az okát, de ilyen szinten már nem az okok számítanak, hanem hogy dolgozzak magamon).

Most viszont az a helyzet állt elő, hogy belekerülök egy teljesen új szerepkörbe. Olyan feladatokat kell ellátnom, amelyek teljesen újak, semmi gyakorlatom bennük, emiatt kétszer annyi energiát és időt visznek el, és még a siker is kétséges.

És maximalista lévén nekem a tökéletes a mérce, pláne, hogy egy ilyen ember, mint Ő, minden jót megérdemel. És én a legjobbat akartam nyújtani neki. Ezen a maximalizmus-vízión dolgozom már egy ideje, általában sikerrel, mivel a csúcsra vezető utat is élvezni kell tudni, jelen lenni, hiszen valójában az számít, mert a tapasztalás örökre a tiéd marad és vele a pillanat, csak rajtad áll, átadod-e magad neki vagy hagyod magad legyűrni a komplexusaid által, hogy nem vagy mindenben tökéletes.

Szóval vizualizáltam egy szupernőt magam elé, aki majd reggelit készít, piacra jár, állást keres, tanulja a nyelvet, meditál, elmegy a mosodába, takarít, vasal, összeüti a többfogásos vacsorát és este frissen mosott hajjal és kívánatosan, üde mosollyal várja haza a párját, hogy békés és kiegyensúlyozott hátországot biztosítson a számára. 0-24. Amolyan igazi stepfordi feleség képet alkottam magamnak.

S ennek az lett az eredménye, hogy elvesztettem az önbizalmamat, pedig akik ismernek, tudják, hogy 95%-ban pozitívan állok a dolgokhoz, az 5% a rosszabb napokat jelenti. Elvesztettem az önbizalmam és halálosan betojtam…

A cikk folytatását ITT olvashatod…