Önmagunk megkérdőjelezése, a (vélt) tökéletesség hajszolása – 2. rész

A cikk előzményét ITT olvashatod…

… szóval vizualizáltam egy szupernőt magam elé, s ennek az lett az eredménye, hogy elvesztettem az önbizalmamat és halálosan betojtam…

Mert ez nem én vagyok, egyelőre biztos nem. Ezzel a páromat is némileg megőrjítettem, hiába hajtogatta, hogy így szeret, és hogy engem választott. Nem, – gondoltam – én tudom, hogy neked tökéletes kell.

Természetesen ő is ideges már ennyi hónap távkapcsolat után, hiányzom neki, ezért kiéleződnek az apróságok is. De elég nyugodtan kezelte a helyzetet, egy-két kivétellel, amikor nem érzett engem, és nem igazán értette a bizonytalanságomat és a kétségeimet. Mert valójában én sem láttam magamat tisztán (akkor hogy várjam el tőle?). De amikor én ráébredtem, mit művelek és elmondtam neki őszintén, azt mondta, ő engem választott, tudja, hogy nem vagyok tökéletes háziasszony (szerintem nem tudta, mi vár rá 🙂 ), majd belejövök mindenbe, és hogy csak a szeretet számít, mert ha az megvan, mindenünk meglesz.

A barátaim is mellettem álltak, elmondták, hogy figyelj, neki nem tökéletes társ kell, neki társ kell, te kellesz, és ezért te vagy a tökéletes.

Jó, persze elhittem, hogy menni fog ez. De ez valójában csak a fedő sztori volt, mert csak ’elmaszatoltam’ a dolgot, nem néztem szembe a valódi kétségeimmel. Azt hittem, dolgozom magamon, mégis ha előkerült a téma, masszív gyomorgörcs kerített a hatalmába. Megfigyeltem magam, elemeztem, de a válasz, amit kreáltam, csak porhintés volt.

És most jön az, amiért ezt a litániát leírtam. Az én valódi bajom az volt, amit neki is elmondtam, hogy úgy éreztem, hogy én attól tudom, ki vagyok valójában, hogy milyen munkát csinálok, hogy milyen hobbijaim és barátaim vannak, hogy milyen tárgyak vesznek körbe (ahogy az előző írásomban ezt némileg felvázoltam már).

Azt gondoltam, én vagyok én, mert bemegyek a munkahelyemre, ahol ismernek és elismernek; és mert ha kicsit ideges vagyok, elmegyek kerámiázni vagy a barátaimmal találkozni, és ha meg akarom találni a saját válaszaimat, elmegyek meditációra vagy jógára vagy táncolni, netalántán hangtálazni, esetleg meglátogatom a családomat. Mert ez vagyok én, Makai Rita. Azt hittem, hogy ezek a dolgok határoznak meg engem (ez az érzés a későbbiekben azért okozott még problémákat).

És azt gondoltam, jó, de ezek közül kint semmi nem lesz meg nekem… Hát akkor ki is vagyok én valójában? Mi fog kint definiálni? (És persze azon is aggódtam, hogy nem lesz sikerélményem semmiben és nem fogok elegendő (pozitív) megerősítést kapni, hogy én elég ’jó’ vagyok. Ismerem magam, nekem ez nagyon fontos.) Próbáltam választ találni: Ki is vagyok én valójában, úgy igazán, mélyen, ha a dolgok, amik meghatároztak ezidáig, már nem lesznek velem?

Ezekkel a gondolatokkal, kérdésekkel a kétségbeesésbe kergettem magamat.

Szumma szummárum, ezt követően elmentem a barátnőmmel a Sugar Shopba. Ő egy végtelenül kedves és jó értelemben egyszerűen naiv lány. Felvázoltam a fenti gondolatmenetet neki az autóban hazafelé.

Ő rám nézett gyermeki csodálkozással és ennyit mondott: Ó, Ritu, attól, hogy te kint nem csinálod majd ezeket a dolgokat, attól még Te Ritu vagy. Attól még, hogy nem salsázol vagy kerámiázol, hanem főzöl mondjuk, attól Te még Te vagy. Nem az határozza meg, ki vagy, amiket teszel, vagy ahogyan teszed.

Meredten bámultam magam elé. Kitettem a lakásnál, és ültem az autóban. És rájöttem, hogy baromira igaza van. Az alapfelvetés, amit a megfigyelés után tettem, sántított.

És az, hogy hirtelen ’mindent’ elveszítek, rávezet arra, hogy Én akkor is én vagyok, ha minden más tényező megváltozik. Én Ritu vagyok, itt is, és az leszek ott is. És ez elég. Nem több és nem kevesebb. ‘Csak’ elég.

És ez a felismerés engem szolgált, és fontos volt ráébredni, még időben. Egyrészt felszabadító gondolat, másrészt pedig gondoljunk csak bele, hogy ha az definiálna csupán minket, hogy táncolunk, akkor mi történne, ha már nem tudnánk táncolni? Mi sokkal többek vagyunk. Minden vagyok és semmi. És ezek a dolgok csak színek a személyiségünk palettáján. Most úgy érzem, tényleg jelen vagyok, szabad vagyok, mert ráleltem a probléma eredőjére.

Szóval megéri figyelni, tapasztalni, elemezni, de a válasz nem mindig a kézenfekvő. Néha találunk magunkban valamit, azt hisszük, megvan a magyarázat és felismerés, de olykor porhintés csupán, mert valahogy mégsem az az igazi, hiszen továbbra is nyugtalanok maradunk bizonyos dolgok kapcsán. És akkor még mélyebbre kell menni és tovább kell keresni a valódi okokat. Vagy hagyni az egészet és kimozdulni, hogy amikor legkevésbé számítunk rá, valaki ránk nézzen, és a szemünkbe mondja az egyszerű, de annál nagyszerűbb igazságot, amit meglát bennünk. De az, hogy észrevesszük-e ezt és hasznosítjuk-e, már rajtunk áll ismét. Éberség és felelősségvállalás.