ÉLETMÓDVÁLTÁS sztori – 1. rész
Sokat posztolok mostanában a sport témakörében a facebookon, de oka van annak, hogy ezt teszem: Egyrészt egyfajta motivációul szolgál, hiszen ha tudom, hogy van valamiféle kontroll, akkor kevésbé lógom el az edzéseket, mivel tudom, hogy referálnom kell – így nem vallhatok szégyent. Másrészt, és ez már összetettebb ok, nagy kihagyás után kezdtem el az életmódváltást, és emiatt számos olyan tapasztalatot nyerek most, amelyet hasznosnak tartok elmondani, hogy más is okuljon a hibáimból vagy felismeréseimből (ne mindig a saját kárán tanuljon az ember).
Ugyan már 2. éve fizetem a tagságit egy fitness klubba itt, Párizsban, és előtte 1-2 évig otthon is így tettem anno, de az igazat megvallva bizony lusta voltam levánszorogni az edzőterembe (nagy ritkán sikerült csak, hogy némileg megnyugtassam a háborgó lelkiismeretemet), a kilók pedig csak gyűltek-gyűltek (az isteni finom pék sütik, baguette-ek, pizzák és egyéb nyalánkságok hatására) észrevétlenül (vagy inkább mert becsuktam a szemem, hogy ne lássam 🙂 ).
Kéthetente 1-2 edzés olyan volt kb. mint halottnak a csók – látszat, hiszen a hangsúly éppen hogy a rendszerességen lenne, nem pedig a ritkán megejtett, összeroskadásig tartó halálfutamokon, amelyeket szintén elkövettem, és utána 3 napig nagyon, de nagyon rosszul voltam (valahogy a végletesség embere vagyok, orrvérzésig küzdök, ha arról van szó, és ez bizony nem mindig kifizetődő). Arról már nem is beszélve, hogy mennyiféle diétát kipróbáltam, de valahogy egyik sem hozta meg a kívánt eredményt vagy nem végződött túl szerencsésen. (Említettem már, hogy a végletesség embere vagyok? 🙂 )
Okok
De miért is kezdtem neki éppen most az életmódváltásnak? (Szándékosan nem sportolást írok, mert ez annál azért kicsit komplexebb téma.)
- Kilók
Nos, persze, a pluszkilók is nagyon zavartak, a 44-46-os méretű ruhák (már ha épp kaptam magamra olyan ruhát, ami nem úgy állt rajtam, mint elefánton a pizsamagatya). Az pedig, hogy azzal a tudattal mentem be bármilyen ruhaüzletbe, hogy a fazonok és méretek 90%-a már alapból kiesik a lehetőségeket tekintve, minden kedvemet elvette a keresgéléstől.
- Egészség
De ami ennél is fontosabb indító ok volt, az az egészségem. Piszok rossz érzés, amikor pár perc futás után már szabályosan meg akarsz halni, mert nem kapsz levegőt, amikor már minden ok nélkül is fáj a térded, a csípőd, a lábaid (vagy egy rossz mozdulattal meghúzod), sajognak az erek, vagy amikor némi cipekedés vagy lépcsőzés után már csillagokat látsz és úgy érzed, hogy kiköpöd a tüdődet, mert a szíved túl hevesen kezd el verni (és mi lesz majd, ha egyszer gyerekem lesz, esetleg felszedek még 10-20 kilót a terhesség alatt és tartanom kell majd az iramot vele).
Stabil dolgok tekintetében különben erős voltam én, naná, kanapét és bútorokat cipeltem és emeltem, azonban ha lejtőn felfelé kellett mondjuk bicikliznem vagy hegymenetben gyalogolnom, 2 perc után már szabályosan rosszul voltam és zihálva meg kellett állnom. És ez 32 évesen megengedhetetlen és felelőtlen, és az is, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat. Nem láttam és nem akartam látni, milyen helyzetbe hozom magam a rossz minőségű, tápanyagban szegény gyorskajákkal, és azzal, hogy semmit sem mozgok.
95 kilósra ettem magamat, miközben azzal nyugtattam a lelkemet, hogy: majd leadom egyszer, majd ha ez meg az lesz, ha nem leszek beteg, fáradt stb., hiszen most kell a pihenés, tök kivagyok amúgy is…
Arról nem beszélve, hogy mindez aztán egyenes út volt a depresszióba. Nem volt kedvem mosolyogni, emberek közé menni, bárkivel is beszélgetni (mondjuk ennek nyelvi korlátai is voltak eleinte, nem a túlsúly volt a fő oka, de az is szerepet játszott). Nem törődtem magammal, nem szerettem eléggé magamat, hogy figyeljek arra, mit viszek be a szervezetembe, és nem szerettem magam eléggé, hogy időt szánjak a magammal való törődésre és a mozgásra. Meghíztam, rosszul állt rajtam minden ruha; és így aztán még kevésbé szerettem magam, több depresszió, több evés, alvás stb., elindult az ördögi kör.
Azzal nyugtattam a lelkem, hogy jót teszek magammal, hiszen a pihenés és az alvás jó és kell. Önmagam legfőbb szövetségeséből észrevétlenül önmagam legsunyibb ellenségét kreáltam. És közben utáltam az életemet, meg magamat is. Persze a pozitivitás sokat segített még ekkor is, de már fogyóban volt az erőm, a belső fényem, az életkedvem. Munkám nem volt, barátok se nagyon, folyton otthon voltam a 4 fal között. Minden önbecsülésemet elvesztettem. Pedig ez kulcsfontosságú az ember életében, hogy szeresse és becsülje magát, hiszen értékesek vagyunk.
(Fene sem gondolná rólam szerintem, pedig igen. Pozitív ember vagyok, de külföldre szakadva, munka, család és barátok nélkül, és nem beszélve a nyelvet, könnyen önértékelési problémai adódnak az embernek, aminek hatására aztán az evésbe menekülhet.)
A lökés
És most, csaknem két év után, hogy végre lehetőséget kaptam dolgozni és bizonyítani, úgy éreztem, hogy változtatnom kell ezen a téren is, mert megérdemlem a változást. Legfőkképpen azért, mert az élet tálcán kínálta az új munkahelyen a mozgás lehetőséget, a kollégák motiváltak (és ők ma már nem járnak annyit edzeni, mint most én, de ők adták meg a lökést a változtatásra).
A cikk következő részét ide kattintva olvashatod.